Az előző day offos szabadnapomat ismét kirándulással töltöttem. Este megnéztem a kis útikönyvemben, hogy mi az amit még nem láttam a városból, és nagyon meg szeretnék nézni, és nagyjából összeállítottam egy tervet a fejemben, hogy mit, hogyan, és merre. A fő tervem az volt, hogy megnézzem a Tower Bridge-t, és sétálgassak a környékén a Temze parton. Ehhez képest, valami olyan hihetetlen élményben volt részem, amit nagyon nehéz szavakkal, és képekkel visszaadni. Na de ne siessünk ennyire, kezdjük az elejéről.

Szóval fogtam magam, felültem a Circle Line metróra a szomszédos Bayswater Station megállónál, és egészen a Tower Hill megállóig mentem. Egyszerűen, gyorsan, átszállás nélkül, és megint a múltkori gitáros zenészekkel megfűszerezve. Onnantól kezdve, hogy feljöttem a metróból a Tower Hill-nél, folyamatosan estem egyik ámulatból a másikba.

Első, amit megláttam a The Tower of London, vagyis a több erődített részből álló középkori épületegyüttes a Temze partján, amely az idők során erődítmény, fegyverraktár, királyi palota és főrendű foglyoknak szánt börtön, valamint levéltár és csillagvizsgáló is volt. Jelenleg a Towerben őrzik a brit koronaékszereket, valamint egy gazdag fegyvergyűjteményt. Ahogy egyre közelebb mentem a várhoz, akkor vettem észre, hogy ez az út vezet a Tower Bridge-hez is, fel a hídra. Megálltam egy pillanatra a híd lábánál, csináltam jó sok fotót, és élveztem a látványt. Olyan érzés volt, mint amikor az ember szája tátva marad, a lélegzete eláll, és kicsordul a könnye. Mindaz, amire kiskorom óta, az általános iskolai szervezett kirándulások óta vágytam, de sosem tudtam elmenni, most itt volt a szemem előtt, karnyújtásnyira.

Ezután átsétáltam a Tower Bridgen, a felnyithatós hídon, amelyet számtalan filmben láthattunk már. Ez egy ma is használatban levő közúti híd, London északi és déli felét köti össze. Neogótikus tornyai és a köztük található felnyitható hídszakasz miatt lett ugye különleges, ami ma már London egyik szimbólumának számít. És hát a kilátás a hídról, az valami óriási, és lélegzetelállító, és felemelő érzés. Legalább fél órán keresztül nézelődtem a hídon, és fotózkodtam miden irányba. Tátott szájjal bámultam a sok látványosságot.

Szóval átsétáltam a híd túl oldalára, mert különleges épületeket láttam arra, és mindenképp meg akartam nézni őket közelebbről. Az egyik ilyen épület a City Hall volt és környéke, ami jelenleg a londoni városvezetés központja. Ez egy óriási kör alakú üvegszerkezet, kicsit ferdén megdöntve. Előtte hangulatos kávézók, és egy nyitott amfiteátrum volt. Úgy olvastam, hogy itt néha szabadtéri előadásokat is tartanak. Miután körbejártam a környéket, úgy éreztem, hogy le kell ülnöm nekem is kicsit, és csak élvezni a bámulatos látványt. Közben stílusosan megebédeltem, toast szendvicset, chocolate cookie-val, tisztára, mint egy helyi.

És hogy mit látni innen? Szemben ott van ugye a Tower of London vára, jobbra mellettem közvetlenül a Tower Bridge, előttem a folyón a HMS Belfast, ami egy hatalmas második világháborús csatahajó volt, jelenleg múzeumként funkcionál. A túlsó parton a város felfőkarcolóit az uborkával (később még írok róla) és más magas épületeit lehet látni, balra pedig a következő hidat, a London Bridge-t. És hát a City Hall mögött van Európa második legmagasabb épülete, a The Shard (Üvegszilánk) nevezetű felhőkarcoló a maga 309,6 m magasságával, és 87 emeletével. Egyszerűen fantasztikus volt.

Ezután tovább indultam, visszamentem a Tower Bridge-n keresztül a Tower of London felé, mert ugye onnan jöttem és a Temze parton keresztül körbesétáltam a várat. Most még nem mentem be, „csak” körbejártam, mert elég borsos ára van a belépőnek, de így is óriási látvány volt. És hát a Temze parton sétálni pedig nem mindennapi élmény. Most ugye szemből láttam mindazt, ahol az imént ebédeltem. A felhőkarcolót, a City Hallt, a csatahajót.

Miután lőttem vagy 200 fotót, tovább indultam a közvetlen belváros felé, mert azt olvastam az útikönyvemben, hogy erre van London üzleti negyede a sok felhőkarcolóval, a bankokkal és a tőzsdével. Az első, amit látványosan elkezdtem keresni az az uborka nevezetű felhőkarcoló volt. Szinte minden utcából lehetett látni, és én addig mászkáltam az utcákban, még végül meg is találtam. A továbbhaladás és keresgélés közben láttam a City egyik legszebb Edward-kori épületét, az egykori kikötői főépületet, a Port of London HQ-t és világháborús emlékműveket, sok-sok pubot rengeteg öltönyös emberrel, akik mind sört vedeltek a munkából hazafelé menet.

És végre valahára megérkeztem az uborka, vagyis a Swiss Re Tower/Building utcájába. Hát megint csak elakadt a lélegzetem. Nem csak azért mert ez a csodálatos felhőkarcoló nem is fért bele egy fényképbe, hanem azért mert a környéken vagy 5 felhőkarcoló is volt. Szóval szép sorban elkezdtem megkeresni, és körbesétálni őket: A Swiss Re Building egy felhőkarcoló London fő üzleti negyedében, a City of Londonban. Az épületet 2004 áprilisában nyitották meg, 180 méteres magasságával, valamint 40 emeletével egy új korszak kezdetét szimbolizálja, melyre a magasépítésű irodaházak robbanásszerű növekvő száma jellemző. A környék egyébként abszolút ezt tükrözi, folyamatosan zajlanak az építkezések és fejlesztések. A torony elnevezéséről vicces dolgokat olvastam, kinézete miatt szokták The Gherkin-nek, vagyis uborkának nevezni, de az épület fallikus kinézete más elnevezéseket is ihletett, így például Erotic Gherkin (Erotikus uborka), a Towering Innuendo (Tornyosuló célzás) és Christal Phallos (Kristály-fallosz). Utóbbi a Christal Palace, azaz a Kristálypalota névből formált szójáték eredménye.

Tovább haladva láttam a város további lélegzetelállító magasságú felhőkarcolóit, a város legmagasabb épületeit, melyek világ és európai szintű üzleti központok: Citigroup központ, a One Canada Square, a 8 Canada Square, a 25 Canada Square, és a Lloyds of London. Komolyan mondom, hogy nehezemre esett felnézni a tetejére. Az egyiket csak úgy tudtam lefotózni, hogy lefeküdtem egy padra, és az ég felé fotóztam :D (A Lloyds of London épülete úgy néz ki mint egy gyár, vagy egy szétszerelt mosógép, valamennyi műszaki és közmű berendezés (csatornák, lépcsőházak, liftaknák) kívül helyezkednek el.) Egészen különleges látvány volt.

Utána továbbmentem, és megkerestem a Monument „épületét”. Ez a világ legnagyobb szabadon álló dór oszlopa, 1667-ben építették a nagy londoni tűzvész emlékére. Az oszlop 61,5 méter magas, belsejében pedig egy 311 fokból álló csigalépcső visz fel a keskeny galériára, ahonnan komolyan mondom, hogy szédítő kilátás nyílik London belvárosának szinte valamennyi nevezetességére, amiket az előzőekben már láttam, és írtam. Itt már nem nagyon találom a jelzőket, hogy mit írhatnék még az élmény és a látvány visszaadására. Ott fent állni, mindent képzeletet felülmúló érzés volt, a látvány pedig pazar, és lélegzetelállító. Természetesen itt is magyarokkal találkoztam, szóval mindenki nagy örömére normális fotók készülhettek a családról, és persze rólam is.

Ezután meglátogattam a Bank környékét a Bank metrómegállónál, ahol a Bank of England a Tőzsde és a Mansion House jelöli a City jelképes szívét, hét utca fut itt össze. Ezek a hatalmas portlandi kőből épült műemlékek fejezik ki a City gazdagságát, státusát, hatalmát. Szóval láttam a Bank of England-ot, amelyet 1694-ben alapítottak, hogy finanszírozza III. Vilmos franciák elleni háborúját. Láttam a Royal Exchange-t, vagyis a tőzsdepalotát, kinézete a Pantheonra emlékeztető. Egy kicsit távolabb pedig megtaláltam London kövét, amely a legenda szerint a város középpontját jelöli. Ez olyan kicsi, és rejtett helyen volt, hogy simán elmentem mellette, és úgy kellett megkérdeznem hogy hol van :D :D

Hazafelé sétálva, mármint metrót vagy busz keresgélve, levezetésként megnéztem és körüljártam a St. Paul’s Cathedral-t. A Szent Pál székesegyház London egyik legszebb, és Európa ötödik legnagyobb temploma. Az altemplomban található az egész templom alatt húzódó kripta, mely Európa legnagyobb kriptája. Itt nyugszik, többek között, a penicillint feltaláló Fleming is. Ebben a katedrálisban székel a mindenkori londoni püspök. Be ugyan nem mentem, mert mire odaértem, már bezárt, de a környék a kék fákkal, és a szomszédságában lévő Paternoster Square-rel egészen mesébe illő volt.

Ezután buszra szálltam (tudjátok, az imádott piros emeletes buszra, mondjuk itt másféle nem is nagyon van), és az Oxford Streeten keresztül hazamentem. Illetve egy kisebb séta erejéig még leszálltam a New Oxford Streeten, mert megláttam a buszról egy hatalmas Freddie Mercury szobrot. Mondom, akkor már körülnézek a környéken. A szobor a Dominion Theatre színházat díszíti, mert itt játsszák 2002 óta folyamatosan, nagy sikerrel a We Will Rock You című musicalt. Kicsit érdeklődtem, a belépőjegyek 30-70 font között vannak (10-25 ezer ft körül), nem semmi.

Hát így telt el egy szabadnapom Londonban. Egész nap olyan érzésem volt, hogy most láttam meg a legszebb dolgot a világon, de a következő utca, és látványosság mindig rácáfolt az előzőre. Szóval, mint már mondtam, egyik ámulatból estem a másikba, és ismét csak nyitott szájjal, és hatalmas vigyorral az arcomon, óriási boldogságban sikerült abszolválnom ezt a napot is.

További képek hamarosan a facebookomon!

Bocs a hosszú írásért, de ezt nem lehetett nem megosztani! :D